Az epilepszia-gyógyítás története
Az epilepsziák gyógyításának a története több évtizedes, különböző történelmi korokon átívelő, az adott időszak társadalmi berendezkedéseit, vallási, és tudományos ismereteit szervesen magában foglalja. Sok zseniális tudós felfedezése, az orvostudomány és a gyógyszeripar fejlődése, de számtalan „vargabetű”, és szerencsés véletlen is fontos szerepet játszott abban, hogy ma már az antiepileptikumok széles tárháza áll a rendelkezésünkre.
Már az ókor orvosai felismerték az epilepsziát. Az „epilepszia”, a görög epilambanein szóból származik, aminek a jelentése „megragadni, fogva tartani”. A latin „morbus sacer” elnevezés egyaránt utalhat a „szent betegségre”, de a „gonosz által megszálltra” is. A magyar nyelvben eskór, ördöggörcs, sülykor, nyavalyatörés, stb. nevekkel illették. Figyelemreméltó, hogy az indiai orvoslás (i.e. 4.500-1.500), a babilóniai táblák (i.e. 2.000), és Hippocrates (i.e. V. század) is betegségnek tartották, és jól leírták a rohamok tüneteit. A kezelésre azt javasolták, hogy a beteget hűvös helyen kell lefektetni, és biztosítani kell a nyugalmát. Az inkák úgy gondolták, hogy az epilepszia szelleme „a halántéki, vagy a nyakszirti részben foglal helyet”, és koponyalékelést is alkalmaztak. A középkorban az epilepsziát az ördögi erőknek tulajdonították. A betegeket gyakran kirekesztették, börtönbe zárták, és mágikus szertartásokkal, vesszőfutással, érvágással próbálták kiűzni a gonosz szellemeket. Ez a szemlélet sajnos a XVIII. századig fennmaradt, és rendkívül hátrányosan érintette a betegeket. A középkori krónikákban fellelhető, hogy sok gyógyfűnek (pl. fagyöngy, közönséges galaj, kakukkfű, stb.), és népi gyógymódnak (pl. frászkarika) tulajdonítottak kedvező hatást.
Az első, valóban hatásos gyógyszert igen különös módon ismerték fel. 1857-ben Sir Charles Locock, aki Victoria királynő udvari orvosa is volt, azt hitte, hogy „a fokozott szexuális izgalom okozza az epilepsziás rohamokat”. Emiatt bromidot adott a betegeknek, ami valóban csökkentette a rohamokat. Az elképzelés teljesen hibás volt, viszont véletlenül felismerésre került a bromid antikonvulzív hatása.
A következő antiepileptikum „felfedezése” sem kevésbé regényes. Egy német rezidens orvos, Alfred Hauptmann 1912-ben, a freiburgi klinikán az epilepsziás betegeknek éjszakára fenobarbiturát altatót rendelt el. Noha a szándéka az volt, hogy a betegek éjszaka aludjanak, és neki se kelljen felkelni, ha rohamoznának, egy nem várt, kedvező hatás is kialakult. Megfigyelte, hogy a nappali rohamok is jelentősen ritkábbak. Így ismerte fel a fenobarbiturát antikonvulzív hatását.
A következő mérföldkövet 1937-ben a sulfanilamid-botrány jelentette az Egyesült Államokban (107 ember halálát okozta). Az FDA előírta, hogy ezután csak akkor kerülhet gyógyszer emberi alkalmazásra, ha előtte állatkísérletes vizsgálatokban igazolják a hatását, és meggyőződnek a biztonságosságáról. H. Merritt és T. Putnam kidolgozták az első epilepsziás állatmodellt (kutya elektrosokk modell), és különböző szereket teszteltek rajta. Ennek segítségével felfedezték a phenytoint.
A következő évtizedekben ugrásszerű fejlődésnek indult a neurológia, az idegsebészet, és a gyógyszeripar is. Az idegrendszer működését és az epilepsziát egyre jobban megismerték. Több, új epilepsziás állatmodellt is kidolgoztak. Megteremtették továbbá a technológiai alapjait annak, hogy a gyógyszergyárak által szintetizált több ezer vegyületet tesztelni tudják (screening). Így, a „nagyüzemi screening” révén került véletlen felismerésre nagyon sok, eredetileg nem az epilepsziák kezelésére kifejlesztett szer antikonvulzív tulajdonsága (pl. carbamazepine, valproát, lamotrigin, gabapentin, topiramat, stb.). Természetesen történtek célzott antiepileptikum fejlesztések is (vigabatrin, levetiracetam, stb.). Napjaink innovációjában az epilepszia betegség jobb megismerése, az alapkutatások eredményei, és ezek felhasználása, valamint a gyógyszeripari technológiák fejlődése a fő mozgatórugók. A cél még hatékonyabb és biztonságosabb antiepileptikumok fejlesztése.
Dr. Szupera Zoltán
Az epilepsziák gyógyításának a története több évtizedes, különböző történelmi korokon átívelő, az adott időszak társadalmi berendezkedéseit, vallási, és tudományos ismereteit szervesen magában foglalja. Sok zseniális tudós felfedezése, az orvostudomány és a gyógyszeripar fejlődése, de számtalan „vargabetű”, és szerencsés véletlen is fontos szerepet játszott abban, hogy ma már az antiepileptikumok széles tárháza áll a rendelkezésünkre.
Már az ókor orvosai felismerték az epilepsziát. Az „epilepszia”, a görög epilambanein szóból származik, aminek a jelentése „megragadni, fogva tartani”. A latin „morbus sacer” elnevezés egyaránt utalhat a „szent betegségre”, de a „gonosz által megszálltra” is. A magyar nyelvben eskór, ördöggörcs, sülykor, nyavalyatörés, stb. nevekkel illették. Figyelemreméltó, hogy az indiai orvoslás (i.e. 4.500-1.500), a babilóniai táblák (i.e. 2.000), és Hippocrates (i.e. V. század) is betegségnek tartották, és jól leírták a rohamok tüneteit. A kezelésre azt javasolták, hogy a beteget hűvös helyen kell lefektetni, és biztosítani kell a nyugalmát. Az inkák úgy gondolták, hogy az epilepszia szelleme „a halántéki, vagy a nyakszirti részben foglal helyet”, és koponyalékelést is alkalmaztak. A középkorban az epilepsziát az ördögi erőknek tulajdonították. A betegeket gyakran kirekesztették, börtönbe zárták, és mágikus szertartásokkal, vesszőfutással, érvágással próbálták kiűzni a gonosz szellemeket. Ez a szemlélet sajnos a XVIII. századig fennmaradt, és rendkívül hátrányosan érintette a betegeket. A középkori krónikákban fellelhető, hogy sok gyógyfűnek (pl. fagyöngy, közönséges galaj, kakukkfű, stb.), és népi gyógymódnak (pl. frászkarika) tulajdonítottak kedvező hatást.
Az első, valóban hatásos gyógyszert igen különös módon ismerték fel. 1857-ben Sir Charles Locock, aki Victoria királynő udvari orvosa is volt, azt hitte, hogy „a fokozott szexuális izgalom okozza az epilepsziás rohamokat”. Emiatt bromidot adott a betegeknek, ami valóban csökkentette a rohamokat. Az elképzelés teljesen hibás volt, viszont véletlenül felismerésre került a bromid antikonvulzív hatása.
A következő antiepileptikum „felfedezése” sem kevésbé regényes. Egy német rezidens orvos, Alfred Hauptmann 1912-ben, a freiburgi klinikán az epilepsziás betegeknek éjszakára fenobarbiturát altatót rendelt el. Noha a szándéka az volt, hogy a betegek éjszaka aludjanak, és neki se kelljen felkelni, ha rohamoznának, egy nem várt, kedvező hatás is kialakult. Megfigyelte, hogy a nappali rohamok is jelentősen ritkábbak. Így ismerte fel a fenobarbiturát antikonvulzív hatását.
A következő mérföldkövet 1937-ben a sulfanilamid-botrány jelentette az Egyesült Államokban (107 ember halálát okozta). Az FDA előírta, hogy ezután csak akkor kerülhet gyógyszer emberi alkalmazásra, ha előtte állatkísérletes vizsgálatokban igazolják a hatását, és meggyőződnek a biztonságosságáról. H. Merritt és T. Putnam kidolgozták az első epilepsziás állatmodellt (kutya elektrosokk modell), és különböző szereket teszteltek rajta. Ennek segítségével felfedezték a phenytoint.
A következő évtizedekben ugrásszerű fejlődésnek indult a neurológia, az idegsebészet, és a gyógyszeripar is. Az idegrendszer működését és az epilepsziát egyre jobban megismerték. Több, új epilepsziás állatmodellt is kidolgoztak. Megteremtették továbbá a technológiai alapjait annak, hogy a gyógyszergyárak által szintetizált több ezer vegyületet tesztelni tudják (screening). Így, a „nagyüzemi screening” révén került véletlen felismerésre nagyon sok, eredetileg nem az epilepsziák kezelésére kifejlesztett szer antikonvulzív tulajdonsága (pl. carbamazepine, valproát, lamotrigin, gabapentin, topiramat, stb.). Természetesen történtek célzott antiepileptikum fejlesztések is (vigabatrin, levetiracetam, stb.). Napjaink innovációjában az epilepszia betegség jobb megismerése, az alapkutatások eredményei, és ezek felhasználása, valamint a gyógyszeripari technológiák fejlődése a fő mozgatórugók. A cél még hatékonyabb és biztonságosabb antiepileptikumok fejlesztése.
Dr. Szupera Zoltán
