Mi a közös az epilepsziában és a szerelemben? Mind a kettő öntudatlan állapotot feltételez, és ahogyan a szerelem jön és elmúlik, ugyanúgy az epilepsziás állapottal is így van.
Nekem egy közlekedési baleset során lett társam a "szent" betegség, és én is beleestem abba a hibába, hogy mivel én is sokáig misztikumként, ködfátyolon át néztem a világot, azt hittem, a világ is ugyanúgy tekint rám vissza. Kórházi életem során sokféle jelzőt kaptam, többek között "antiszociális, "depressziós"," pszichoszomatikus, bordeline személyiség" és egyebeket. Igazán színes jelzők, és válogathattam, hogy ezek közül melynek jegyében fogom leélni az életem...
Egészséges életösztönöm azonban megóvott ezektől a csapdáktól-köszönhetően sportolói múltamnak, valamint a remek orvosi csapat felvilágosító munkájának eredményeként. "Nagy dolog a nagyság, de még nagyobb az emberség" (Rogers) Ez a mottó kísérte életem a Valentin-házban töltött évek során, mivel nagyszerű emberek segítettek abban, hogy úgy döntöttem, nekem egyik jelző sem kell. Állapotom minél reálisabb, az egészséges felé törekvő elfogadására igyekeztem eljutni.
Miután családom is ugyanúgy kezelt, mint addig, nem volt nehéz dolgom. Igaz, lányom, aki még akkor fiatal volt, megkérdezte: anya, akkor te most bolond vagy? Miután megnyugtattuk, hogy csak annyira, mint a nagy átlag, ez soha többé nem jelentett számára problémát.
Egyszer egy könyvben olvastam azt, hogy ha valaki új életet kezd, kezdje azzal, amit a legjobban utál. Ezért nehéz természetű, öntörvényű emberként belefogtam egy olyan tevékenységbe, amit addig a legkevésbé szerettem: festettem, agyagoztam és a rehabilitációs intézetben megalakítottam egy üvegfestő- és Tiffany-dísztárgyakat készítő műhelyt (Valentin - ház), ahol természetesen a betegtársak voltak a segítőim. A legremegőbb kezű srác volt a csiszoló-, fóliázó-, forrasztósegédem, és nekem természetes volt, hogy mindezt a legprecízebben tette. A már emlegetett öntudatlan állapot a műhelyben, pedig egy idő után pusztán a szerelem formájában létezett, leszámítva egy-egy tényleges rohamot, amivel maximum csak élcelődve foglalkoztunk már.
Azért voltak nehéz időszakaim is, ilyenkor kiírtam magamból a problémákat vers formájában, amit persze önmagamnak szántam, s ha művészi értéke nem is volt, terápiás célnak megfelelt. Orbán Ottó írta egy versében:
" nem vagyok jó már semmire
Versírásra, sem pedig arra minden hülye jó
Persze bizonyos megszorításokkal"
A hülye az stimmel, de ott voltak a megszorítások, így hát mivel rendelkeztem némi önkritikával, nem is éreztem költőnek magam. Verseim egy-egy állomásai voltak megváltozott életemnek, pillanatnyi érzéseim, hangulataim demonstratív jelzései csakúgy, mint egy- egy alkotás.
Nagy Utazás
Végtelen utazás az egész életünk,
Ki tudja honnan jöttünk, és hová érkezünk,
Érkezünk, távozunk, mint egy kedves vendég
Rejtély marad otthonunk a föld-e, vagy az ég.
Amikor felajánlották az agyműtétet, eszembe jutott az egyik orvos szavajárása: nem baj, ha rövid a memóriánk, csak játékos legyen. Rövid, de játékos memóriámmal és hatalmas önbizalmammal úgy döntöttem, hogy nem egyezem bele a műtétbe, hanem még inkább trenírozom az agyam.
A rehabilitációs program keretében színjelesre végeztem egy üvegfestő-ólomüvegező szakképesítő vizsgán, majd önerőből egy felsőfokú Tiffany-üvegező tanfolyamot hagytam magam mögött, azután, tovább gyűjtve a képesítéseket, szociális asszisztens és EU-munka vállalást segítő képzéseken vettem sikerrel részt.
Tehát hasznossá tettem és munkába állítottam a szürke agyállományomat, vele együtt, pedig magamat is. Részt vettünk számtalan pályázaton, az elkészült tárgyakból megannyi kiállítást rendeztünk, s ezek elterelték a figyelmünket a betegségről; úgy gondolom, hogy ezek által mindenki egyre értékesebbnek látta az életét. Kapcsolatok alakultak ki, új készségekre tettünk szert, amelyek átértékelték addigi mindennapjainkat.
Mivel a műhely szülőanyja én voltam, így természetes, hogy nemcsak a műhely fölött, de a többiek fölött is anyáskodtam valamelyest, hol jól, hol rosszul. Ám a tanítás és a tanulás ösztönzőleg hatott úgy rám, mint a többiekre. Úgy éreztem és érzem a mai napig, hogy állapotomnak, balesetemnek célja volt, s ha talán másvalaki haraggal gondol betegségére, én valóban úgy tekintek rá, mint "szent" állapotra, melyben a ködön át a célom felé tartok.
A Valentin-ház megszűnése után is tartjuk a többiekkel a kapcsolatot, annyira mégsem lettünk "öntudatlanok", hogy elfelejtsük egymást, és ez így jó. Azonban - ismét valami újba belekezdve -, én már másféle fogyatékkal élőknek: mozgássérülteknek tartok foglalkozásokat abban a reményben, hogy velük is sikereket érünk el, és sok tapasztalatot, ismeretet adunk majd át egymásnak.
Ismerj meg!
Ha egyszer megkérded, ki vagyok,
Ki voltam, lelkem miért ragyog,
akkor a villámokat nézd
miként az eget hasítja szét,
de ott vagyok madarak százszínű dalában,
földek illatában, erdőknek, mezőknek gyönge harmatában,
és akarom:
hogy érezd az ízt, az illatot,
lássad a színt, halld a dallamot,
és éjjel, ha felnézel az égre
a fénylő csillagok: ez mind-mind én vagyok.
Réczi Márta