Minden nap ugyanúgy zajlott a lány életében. Hosszú, monoton fárasztó és lélekölő napok, majd hetek követték egymást. A reggel túl gyorsan jött az este után, nem volt idő észrevenni a napfelkeltének örülő csicsergő madarakat. Csak egy gyors kávéra volt idő, és indulni kellett. Dolgozni a nem éppen vidám, de örökké emberektől nyüzsgő benzinkút-kamionparkolóhoz. Az ott töltött órák alatt nem tűnt fel senkinek, hogy nincs mosoly a lány arcán, tette a dolgát, mint egy gép, igyekezett kivonni magát a bántó megjegyzésekkel és szurkálódásokkal teli világból. Pár óra elteltével végre észrevehette volna a munkahelyéről kilépve, hogy odakint ugyan hideg van, de szikrázóan süt a nap, az ég valószínűtlenül kék, és olyan tiszta a levegő, hogy egy-egy mélyebb sóhaj is jólesett volna. De nem volt idő erre sem. Munka után épp csak megebédelt ímmel-ámmal, táskát váltott, és már indult is tovább. Iskolába. Menni kellett, hisz vizsgaidőszak volt, és így is kevés idő jut a tanulásra. A vonaton ülve jutott végre egy kevés idő körülnézni, halvány kis mosollyal figyelte a csendes, mozdulatlan világot. Igyekezett mindent rögzíteni a szemével, hisz késő este erre már nem lesz lehetőség. Az iskola nyüzsgésébe is egy pillanat alatt be kellett kapcsolódnia, felvenni a ritmust, amit diktáltak, érteni és megérteni azt, amiről épp szó volt, és egy életre bevésni a megfelelő helyre.
Eltelt ebben a monotonitásban jó pár hét. A munkahelyen is, és az iskolában is egyre csak nőtt a feszültség, mindig több és több elvárásnak kellett megfelelni. Nem tűnt fel, még a lánynak sem, hogy tényleg megszűntek a mosolyok, a koffein és a nikotin volt a két legjobb barát, mert segített ébren maradni, koncentrálni, és megnyugodni, mikor remegő kézzel és pici csomóvá vált gyomorral kellett kirohanni az irodából, nehogy olyat mondjon, amit nem kéne...
Aztán jött az a reggel, ami kicsit sem volt olyan, mint a többi, pedig pont ugyanúgy indult. Reggel ébredés, öltözés, kávé, gyomorideg már ébredés után két perccel, hisz előző délután olyannyira kiakasztó volt a helyzet a munkahelyén, hogy már előre félt az aznaptól. Ám arra, ami jött, egyáltalán nem számított. Senki, de ő meg aztán végképp nem.
Furcsa érzéssel kezdődött. Egy pillanat alatt iszonyatos erősségű fájdalom, a következő pillanatban egy egész világot megforgató szédüléssel, és mire pánikba eshetett volna, már csak érdekesen bénult állapotban nézett azokra, akik teljes kétségbeeséssel pofozgatták, hogy aztán a következő pillanatban megint átadja magát a jótékony sötétségnek, ahol ugyan semmi nem fáj. Akik látták, még jobban megijedtek. Mert görcsöl, mert feszíti magát, és falfehér.. és hiába pofozgatják, kiabálnak, nem szól.. csak majd szép lassan feleszmél, és nem érti, miért sírnak körülötte. Mikor ő olyan jót aludt. Igaz, a lábai elfáradtak, mintha épp hegyet mászott volna, kicsit mintha izomláza is lenne, de azért a fejében olyan igazi csend lett.
Persze, mindenki, még a lány is megijedt kissé. Tudta, orvoshoz kell menni, mert valami nincs rendben. Fogalma sem volt mi történt, de a teste kimerült annak ellenére is, hogy egyébként tényleg pihentnek érezte magát. Az orvos csak beutalót adott. Már másnapra. Neurológia szakrendelésre, mert majd ott megmondják, hogy ez az a betegség e, amire gondol, vagy csak pillanatnyi kimerültség, esetleg kisebb idegösszeroppanás. Közel 19 évesen ez oly kevéssé tűnt valószínűnek, hogy senki nem hitte. A lány szemében fáradtság, félelem, zavarodottság volt. És menekült. Minden, és mindenki elől. Beszélni akart róla, de nem voltak szavak. Nem lehetett elmondani az érzést. Még az orvosnak sem, aki megértőnek bizonyult ugyan, de neki természetesen ő is csak egy volt a sok közül. Vizsgálat, majd mivel a gyanú igen erős, kórházi felvétel, további vizsgálatokra, hogy a gyanú bizonyosságot nyerhessen. A lány minden porcikája tiltakozott. Nem akarta, de hiába.. Erre sem voltak szavak, így menni kellett. Túl kellett rajta esni. Furcsa volt egy olyan osztályon, ahova annyira nem érezte magát odaillőnek. Furcsa volt egész éjszaka parancsra nem aludni, hogy aztán másnap reggel a túlzott fáradtságtól és kialvatlanságtól olyan kipihentnek érezze magát. És bízott, és biztatta magát, hogy tökéletes lesz az eredmény, bár meg volt róla győződve, hogy meg sem fogják tudni csinálni, mert ő aztán képtelen arra, hogy ott és akkor aludjon, mikor azt mondják. Mégis sikerült. És nem sikerült. A diagnózis, és ahogy közölték, belökte őt a legsötétebb verembe, ahol még sosem járt. Mert igen, epilepszia, és nem, nem lehet jogosítványa, és meg kell tanulni, hogy rendszeresen kell étkezni, pihenni, nem szabad alkoholt inni, éjszakázni, és egyáltalán… A szavak eljutottak a tudatáig, felfogta, megértette, mégsem értett semmit. Miért ő? Mi lesz most? Nem volt válasz. Aggódó pillantások, optimista hozzáállások, amivel biztatták, hogy mennyien élnek így. Nem vették észre, hogy ez neki most nem kell. A gyógyszert szedni kell. Rendben. Ezzel meg lehet úszni? Nem, nincs garancia, kapta a választ, amire már csak lemondóan sóhajtani tudott. A kórházból hazakerült, ellátva azokkal a tanácsokkal, amit tudni kell, recepttel, mert szedni kell. Azt nem mondta senki, hogy a gyógyszer mindenáron beleavatkozik az életébe, és egy időre elvesz mindent. Fájdalmasan sötét burok következett, vagy talán jótékony homály? Hetekig tartó irgalmatlan fáradtság, amikor épp csak sikerült az ágyból felkelni, és enni valamit, hogy aztán lehessen is visszamenni az ágyba. Gondolkodni, hogy hogyan tovább. Mert a munkahely már a múlté volt. A főnökasszony a diagnózis hallatán diszkréten közölte, hogy hát akkor ezt így talán nem… és különben is most már elboldogul segítség nélkül, de ha jobban lesz, akkor majd számít rá. A szakrendeléseken, ahol jelentkezni kellett minden hónapban, csak ellenőrizték, hogy szedi e, megnézték a vérképet, a naplót, megkérdezték, jelentkezett e újra. A vérkép árulkodott, hogy nem az igazi.. de nem foglalkoztak vele. Lassan-lassan sikerült visszatérni az életbe, sikerült újra iskolába járni, bár idegesítően furcsa volt, ahogy mindenki méregette, talán azt várva, hogy majd most rögtön itt nekiáll rángatózni habzó szájjal. Ijesztő volt, hogy olyan keveset tudnak az emberek, és olyan kevéssé hallják meg, amit a másik mond, vagy nem is akarják tudni, hogy mennyiféle roham van. Sikerült azért leérettségizni, és csak utána rosszul lenni, miután már a bizonyítványt is átvette. Addig bírta. Mire végre elfogadta volna az életet így, és kezdte volna az újat ezzel a tudattal, addigra megint következett egy kisebbfajta pokol. A gyógyszer roncsolt, és rombolt. Orvosok vitája a feje fölött, vérképek, összehasonlítások, sírás, gondolkodás. Aztán egy nagyon merész gondolat. Babát akar, nem akar gyógyszert szedni. Határozottan, csillogó szemmel közölte a döntést, nem mertek vitázni. És lett, amit elhatározott. A baba megfogant, és csupa jót tett a lánnyal, mert soha olyan boldog, egészséges, és elégedett nem volt, mint akkor. Igaz, kellett titkolózni, mert a munkahelyen nem tudták a betegség mivoltát, nem tudhatták, mert akkor megijedtek volna, és nem kell oda sem. Pedig szerette. Leltározott, rendszerezett, számlákat fűzött le, és aztán mikor már bizonyossá vált, hogy a baba úton van, akkor otthon maradt. A következő időszak a mindent elsöprő boldogság ideje volt. A baba megszületett, egészségesen. A lány végre mosolygott, szívből, sokat. És már-már megnyugodott, hogy nincs baj, mert nem szed gyógyszert, mégsem volt rosszul. A babából kisfiú lett, a lány ismét babát várt. Az euforikus boldogságot csak egyszer zavarta meg egy kisebb rosszullét, épp csak emlékeztetőül, hogy aztán hamar el is feledtesse magát újra.
A lány életében a következő időszak gyermekmosolyokkal volt teli. Eszébe sem jutott már, csak ritkán, hogy akkor és ott mi történt. A rossz emlékek között tartotta számon, a betegségből egyetlen mélyen gyökerező félelem maradt csak, ami miatt sosem lett jogosítványa. De már nem bánta. Annyi minden volt, ami kárpótolta. A három gyermek mindent megadott neki, amit mások sosem. Őszinte mosolyokat, meleg öleléseket, és azt a mindentől független szeretetet, amit még eddig sosem tapasztalt. A gondtalan, mosolyokkal teli éveknek aztán szép lassan búcsút kellett inteni. A lánynak el kellett engedni a legkisebb gyermeket is, és újra felvenni a ritmust a világgal, kiszakadni a biztonságot jelentő burokból. Felvértezte magát, sikerként könyvelte el, hogy rögtön talált munkát. Nem tudta, hogy mennyire lesz nehéz, honnan tudhatta volna. Nem mondta senki, hogy majd el kell titkolni a fájdalom könnyeit, amiért nem lehet a gyerekeivel. Nem adta fel, tudta, hogy csak bele kell rázódni. Már majdnem sikerült mindent a helyére tenni, amikor újra megjelent az életében a betegség, amit több éve nem látott már, és már-már feledte, hogy valaha is volt. Váratlanul csapott le, amikor a legkevésbé sem számított rá. Csak pillanatokkal előbb jött a jól ismert érzés, amikor már nem volt idő semmire. Ismét az aggódó tekintetek, kétségbeesett pillantások, és a pillanatnyi zavarodottság után a hirtelen jött pánik. Látták a gyerekek.. látszik az ijedt arcokon, ahogy még közel sem mernek jönni. Mindennél jobban fájt. Soha még ilyen mély és sötét árnyék nem borult rá, mint akkor. Tudta, beszélni kell róla, de nem ment. Még másnap sem. Főleg mert a sötét árnyékból igazán sötét verem lett, és rideg valóság, mikor a munkahelyen rögtön elbocsátották. Ismét az értetlen félelem, a meg nem értés, és a tájékozatlanság. A lányban pedig a kétségbeesés, a düh, és a meg nem értettség munkálkodott. Fájt, de emelt fővel kellett távozni. Innen is.
A lány életének legnehezebb feladata volt újra visszanyerni a hitet az emberekben. Újra visszaadni a hitet a gyerekeinek az anyában, akiben eddig olyan rendületlenül hittek, mert anya az, aki biztosan megcsinálja, elhozza, elviszi, megteszi. És ez az anya ugyan megvan, mégis aggódósan nézik, és nem mondhatja, hogy fáj a feje, mert azonnal kétségbeesnek. Ez az anya most zokszó nélkül teljes megalkuvással szedi a gyógyszerét, akkor is, ha már a második félét kell, és akkor is, ha hetekig tartott az a csak félig éber állapot, ami olyan fájdalmasan ismerős volt. És ez az anya titkolja, ha orvoshoz kell menni, mert a gyerekek félnek, és félelmükben rosszulléteket produkálnak, és aztán kimondják, hogy attól félnek, hogy meg fog halni.
A lány pár hét alatt újra megjárta a pokol legsötétebb bugyrait, hogy aztán újult erővel kezdhessen hozzá egy új életnek. A betegség itt van, mint egy alvó oroszlán, de nem kell tőle félni. El kell fogadni, és fogadtatni. Hosszú az út, és apró lépésekkel lehet csak haladni előre. Az utat kismillió könnycsepp szegélyezi, és megannyi mosoly ragyogja be. Vannak akadályok, amiket egy szerető család, és olyan barátok segítségével lehet legyőzni, akik mindenáron a lány mellett állnak, és kedves szavakkal, baráti ölelésekkel segítenek továbbmenni. A lány már tudja, hogyan kell lépkedni az úton. Beszélni kell, hogy aztán felszabadultan lehessen mosolyogni. Mert a mosolyok visznek mindig közelebb az út végéhez, ahol az igazi fényes boldogság lakik a maga tökéletességével. Azzal a tökéletességgel, ahol a lány is elfogadja magát, és ahol őt is elfogadják.
Van ilyen hely. Hiszem. Tudom. És szívből kívánom minden lánynak, vagy kevésbé lánynak, hogy találjon el oda, bármelyik úton is indul.
Pintér Diána