„Húszévesen minden szépnek látszik, hulló könnyed is szivárvánnyá válik” –olvasható Anya lánykori emlékkönyvének egyik oldalán. Abban megegyezhetünk, hogy klisé, de a nagy öregek, és bölcsek azt állítják, hogy a mögöttes tartalom a fontos, így kénytelen vagyok elhinni. Noha elég szkeptikusan kezeltem és kezelem a mai napig ezeket a hangzatos kijelentéseket, azért annyiban én is igazat adtam a világnak, hogy gimnazista éveim vége és az egyetem első féléve nem szólt másról, mint hogy hol, meddig kivel és hogyan bulizzak. Azon túl, hogy kicsit izgultam negyedikben, hogy nehogy felvegyenek az ELTE ÁJK-ra, mert én a BTK-ra akarok menni, és ugyan nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék XY meghódítására, nem sok problémám volt. Ezekben az években, dicsőség vagy sem, de végigjártam Budapest összes illusztris és becsületsüllyesztő helyeit, minden hétfő estémet a Művész moziban töltöttem, mert a magyar előkészítő annyira tragikus volt, hogy hasznosabbnak láttam, ha heti zsebpénzemet már az első nap elköltöm, mert idő előtt hazamenni, mégiscsak pofátlan dolog lett volna. Minden nap mentem valahova, hol matekra, hol angolra, hol tornára, a hétvége pedig a szórakozásé volt, mondván ki kell engedni a fáradt gőzt. Sikeresen leérettségiztem, felvettek a bölcsészkarra, és innentől kezdve boldogságom nem ismert határokat. Egyetem első félévében szintén gyakori látogatója voltam a szórakozóhelyeken, és tulajdonképpen nagyobb bulit nélkülem nem rendezett a város. Barátaimmal éltük a tipikus egyetemisták életét. Mígnem jött az első vizsgaidőszak.
Mivel világ életemben jó tanuló voltam, kitűztem magamnak, hogy az egyetemen is az leszek, így életem első és azóta is a legnehezebbnek vélt vizsgámra napi 12-13 órát tanultam. A vizsga január elején volt, így a szilveszteri buli minden további nélkül vállalhatónak tűnt. A buli remekül sikerült, egy fantasztikus házibuliban voltam. Másnap reggel vígan ültem a nappaliban és számoltam be Anyukámnak a buli minden egyes részletéről, pizsamában teámat szürcsölve. Anya valahol az előszobában takarított. A következő kép, amire emlékszem, amikor idegen fejek merednek rám, piros kabátban, Anya aggódó arca, én fekszem a kanapén, és nem értem mi történik. A nevemet kérdezik, azt meg tudtam mondani, de arra a kérdésre, hogy hol voltam előző este, nem tudtam válaszolni, ellenbe azt, hogy tavaly hol voltam, simán. Majd mikor olyasmiről kezdtek el diskurálni, hogy lehet be kéne menni a kórházba, olyan gyorsan magamhoz tértem, hogy döbbenetes. Vad tiltakozásba kezdtem, hogy én nem megyek sehova, mert vizsga van a héten. Ellentmondást nem tűrő hangon mondhattam, mert apelláta nem volt, és kijelentettem, hogy hagyjanak békén, saját felelősségemre itthon akarok maradni. Így otthon maradtam. A hírhedt vizsgát ötösre abszolváltam, majd a vizsgaidőszak további részét azzal töltöttük Anyával, hogy a Kapás utcai rendelőbe jártunk kivizsgálásról kivizsgálásra kezemben a tanulnivalókkal. Az egyik ilyen kivizsgálásnál egy rém ellenszenves doktornő képünkbe vágta, hogy nincs mit izgulni, ez csak epilepszia, és egyébként is, mit keresünk is, mikor a Lipóton kéne lennünk, majd gyorsan hívtaaz ottani neurológust, hogy időpontot kapjunk egy teljes kivizsgálásra. Leforrázva, némán, gondolatok tengerével a fejünkben mentünk haza, és egyikünk se tudta mit kell ilyenkor tenni. Mit mondjon az ember arról, amit maga sem ért, tud. Mind a ketten meggyőztük magunkat, hogy ó, ugyan ez egy kivizsgálás, nem kell előre reszketni. Csendben telt a következő pár hét, én belemerültem a tanulásba, sem tudni, sem hallani nem akartam arról, hogy megyek a Lipótra. Aztán eljött a nap, amikor menni kellett.
Mindaddig rettentő erősnek és bátornak éreztem magam, amíg be nem léptünk az intézetbe. A hírhedt Lipót, a bolondokháza…és én itt vagyok…a sárgaházban. Könnyeimet nyelve felmentünk oda ahová kellett menni. Gyomrom háborgott a szagtól, félelmetesebbnél félelmetesebb emberek jöttem szembe, én meg csak néztem az ajtókat: neurológia. Atya Isten, hol vagyok? Megtörtént a találkozás R. dokival, aki megvizsgált, majd kijelentette minden rendben. Még jó, gondoltam magamban, bár nem értettem, hogy abból, hogy megtornáztatott és feltett 5 banális kérdést, miért tudja, hogy rendben vagyok. De ámen, ő a főnök, na, akkor menjünk is. Igen ám, de ekkor gyorsan előirányozott számomra kismillió vizsgálatot, majd nemes egyszerűséggel közölte, hogy akkor bent kéne tölteni egy éjszakát, és micsoda szerencse, mert március 21-ára van is hely…Ott akkor azt hittem viccel, valószínűleg ő is érezte, hogy valami nem stimmel, mert gyorsan leültetett, és elmagyarázta, hogy ez miért kell. Alvásvizsgálat. Azt hittem rosszul hallok. Március 21? De hát héé, az a születésnapom!!! Ráadásul a huszadik. Nem egészen így terveztem, de mit volt mit tenni. Bájosan mondtam, hogy jövök, de megemlítettem, hogy én azért előtte síelni megyek, és ugye nem baj. Saját felelősségre, hangzott a válasz. Én ott, akkor már tudtam, hogy nem érdekel, síelni akkor is menni fogok, noha tudtam, hogy nagy csata vár rám otthon Anyával, hogy elhiggye, nélkülem nem rendezhetik meg a sítábort. Az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapban nem beszéltünk többet erről. Síelni elmentem, de nem telt el perc, hogy ne jutott volna eszembe, hogy mi vár rám. „Bevonulásom” előtt vázoltam barátaimnak a helyzetet, akik azonnal felkiáltottak, hogy dejó, akkor megyünk meglátogatni, tök izgi! Baromi izgi, gondoltam, megyek a bolondok közé. Szerencsére ezzel a sárgaházas szöveggel senki nem rukkolt elő. Eljött a gyűlölt nap, teleragasztotta egy humoros bácsi a fejem mindenféle ketyerével, majd tájékoztatott, hogy bárhova mehetek, de bármit csinálok, írjam egy papírra az időt megjelölve. Óriási, tehát wc-re is órával a kezembe megyek. Megmutatták a kortermet, ahol letehetem a cuccomat, és ahol majd aludni fogok. Nos, ágyszomszédom maga volt a megtestesült horrorfilm szereplő, tipikusan az az alak, aki bármelyik percben előránthatja a kést a párnája alól. A többi néni pusztán arról elmélkedett, hogy vajon ma vacsorára párizsi vagy virsli lesz. Én ekkor döntöttem úgy, hogy Umberto Eco Rózsa neve című könyvét fogom és kiviszem az előtérbe, mert ez valami borzlom. A könyvet rekord idő alatt kiolvastam, majd rátértem tanulmányaimra, mert természetesen a negyedéves zh-k hada várt rám. Néha kimentem a parkba, olvasgatni, sétálni, és ünnepeltem a huszadik születésnapomat. Fejemen a szerkezettel. Nem egészen így terveztem. Azt gondoltam, hogy az ember huszadik szülinapján valami emlékezeteset csinál, nagy bulik, pezsgő, nevetés. Nekem nem igazán ez jutott. Emlékezetesnek mindenképpen emlékezetes, tény. Délután bejöttek a barátaim, hoztak sütit, kimentünk a parkba, ahol már minden fűszál személyes jó barátom volt. Kicsit feledtették velem hol is vagyok és miért. Aztán jött Anya. Mikor benyitott, pont elkaptam a tekintetét, ami azt sugározta, hogy Atya Isten! Az első kép, amit látott rólam. Hirtelen nem tudtuk hogyan kezelni a helyzetet, de belejöttünk. Hozott sütit ő is, és elkvaterkáztunk szépen csendesen, néha arrébb ültettek minket, mondván nem látni tőlünk a Barátok közt sorozatot. Kikísértem Anyát a nagy ajtóig, majd vagy még két órán keresztül flangáltam az épületben, azzal a jelszóval, hogy ha már itt vagyok, fedezzük fel az épületet. A maga nemében szép volt, ábrándoztam kicsit, hogy milyen lehetett Ferenc József idejében. Majd eljött az éjszaka, és nagyon vártam, hogy elaludjak, mert idegtépő volt azon elmélkedni, hogy vajon előrántja-e a kést a szomszédom, vagy pusztán nekem ront. Szerencsére egyik sem történt meg.
Másnap leszerelték a drótokat a fejemről, elbúcsúztam, és rohantam ki. Így töltöttem a szülinapomat.
Később kiderült, hogy nagy valószínűséggel epilepsziás vagyok, de nem biztos. A vizsgálat után még két rohamom volt, így gyógyszert kaptam. Iszonyatosan nehéz volt feldolgozni, hogy bizony ezzel együtt kell élni, bizony meg fogják kérdezni mit szedek, és miért, mi ez a betegség, fertőző-e. Érdekes, de egészen hamar „belejöttem”, de az első gyógyszer beszedésekor elsírtam magam. Néha a mai napig elnevetem magam, amikor esténként egy marék gyógyszert veszek be, mert hol vitaminokat, hol ilyen-olyan pótlót és megelőző pirulákra kötelez Anya.
Az életem némiképpen megváltozott ezután a história után. Rendszerességre, odafigyelésre tanított meg az epilepszia egyik napról a másikra. Idő kellett, míg kitapogattam magamnak azt az utat, amin haladok. Megbeszéltem magammal, hogy nem vagyok beteg, sőt, sokkal inkább kiválasztott. Hiszen az epilepsziát az ókorban az istenek betegségeként hitték, gondoljunk csak Caesarra, vagy Adyra! Miért ne lehetnék én a következő? Természetesen nagyon sokat köszönhetek ebben Anyának, a barátnőmnek, akivel éjszakákat beszélgettünk át erről, a barátaimnak, akik néha egy jót röhögnek csak az egészen, és természetesnek vélik, hogy nekem van egy ilyen nem mindennapi valamim, és szerintük jó, is, hogy van, mert illik hozzám, és ettől vagyok olyan Nono. Minden évben megkérdezik egyszer, hogy na, és idén eldobtad már magad? Néha a szülinapi bulijaimon felidézik, hogy milyen volt nekik, mikor megláttak a Lipin, hogy ott ültem az asztalnál, olvastam, ők az ajtóból néztek, és én nem láttam őket. Majd mikor megszólítottak, milyen édes voltam, ahogy futottam feléjük kábelekkel a fejemen.
Semmiről nem kellett lemondanom, ugyan úgy járok bulizni, de már ésszel. Csak akkor megyek, ha kialszom előtte magam, tudom, hogy minimum nyolc órát kell aludnom egy nap, éppen ezért megtanultam minden helyen és pozícióban aludni. Tudom, hogy antibiotikumot nem szabad szednem, mert az a gyógyszeremet kilövi, egyedül a Maripen a befutó. Áttértem a herbáriumokra. Nem mondom, hogy nem vonták már fel emberek a szemöldöküket, mikor megtudták, hogy különleges vagyok, de ilyenkor egy kedves mosollyal, lerendezem őket, és megkérdezem, irigykedsz? És egyébként is, párkapcsolat terén is remek jó előszelekció. Aki nem érti meg, hogy nem viccből szedem a gyógyszert, és nem hisztiből alszom annyit amennyit, az nem lesz jó barátnak.
Annyira érdekes, és megható, mikor látom, hogy a körülöttem lévők mennyire gondolnak rám és epszire, ahogy ők hívják. Ezt a fogalmazást Skóciából írom, és mikor kikerültem, elmondtam előtte azoknak, akikkel együtt élek, hogy srácok, ha Lamictal gyógyszert találtok, ide vele! Két nappal később büszkén lobogtatott az egyik legvagányabb és leglinkebb fiú egy lapot, hogy nézd, mit találtam! Elhozott egy kórházból egy nagy kartonpapírt, amin az epilepszia kezelése, története van, tájékoztató jelleggel. Ezúton is elnézést kérünk a kórháztól, amiért eltulajdonította! Majd elhadarta, hogy ő aztán már mennyire profi ebben a témában és ha nem venném sértésnek, ő szeretne ott lenni a következő rohamomnál. Mondtam, hogy ez nem egészen így van, de majd szólok.
Az egyetlen zavaró dolog, hogy három hónapnál többre nem lehet gyógyszert kérni. Ez akkor okoz problémát, ha több időt töltök külföldön, például 3 éve mikor Erasmus ösztöndíjon voltam fél évre, vagy most, amikor egy évet töltök Skóciában. De lehet ebben meg az a jó, hogy valakinek ki kell jönni hozzám meglátogatni, vagy nekem hazamenni?
Van élet az epilepszián túl is. Engem a legjobbkor kapott el. Feltartotta a STOP táblát, hogy ez az élet így nem lesz jó, tessék rendszeres életet élni, aludni. Megismertem magam, noha sok könnyet hullajtottam érte. Addig nehéz ez csak, míg az ember saját maga fel nem fogja, hogy hééé, ezzel együtt lehet élni könnyedén! Ettől még lehet bármit csinálni, bárhol! És egyébként is: az én gyógyszerem ára egyre olcsóbb lesz. Sopánkodásra semmi ok.
Farkas Nóra