A kognitív, másnéven megismerő funkciók, azok az agyi folyamatok, amelyek segítségével információkat szerzünk a világról, jelentéssel ruházzuk fel azokat, illetve azoknak megfelelően cselekszünk. A neuropszichológiai tesztek hagyományosan 5 kognitív területre irányulnak, ezek: az intelligencia, nyelv-beszéd, memória, észlelés és az exekutív (végrehajtó) funkciók.
A kognitív deficiteket számos tényező, és ezek gyakran együttes hatása okozhatja. Ezek közül a 3 legfontosabb csoport a következő:
Minden lehetséges befolyásoló tényezőt figyelembe kell venni egy kognitív panasz (pl. memóriazavar) okainak tisztázásakor.
A leggyakoribb memóriával kapcsolatos panaszok:
A hétköznapok során az 5 leggyakrabban jelentkező memória panasz a következő:
1. Szótalálási nehézség, másnéven "a nyelvemen van" jelenség: ez beszéd közben elakadásokat okoz; pl. "tudom, hogy mit akarok mondani, csak abban a pillanatban nem jön elő a szó, de pár perc múlva beugrik".
2. Az újonnan megtörtént események elfelejtése. Pl. " Elfelejtek megbeszélt időpontokat, vagy képtelen vagyok emlékezni arra, hogy mit csináltam a múlt hétvégén. Ellenben jól emlékszem a 20 évvel ezelőtti dolgokra".
3. A mások által mondott dolgok vagy az elolvasott szövegek gyors elfelejtése. Pl. " A férjem azt mondja, hogy nem figyelek oda amit mond: egyik fülemen be, a másikon ki." "Miután elolvasok egy oldalt, vissza kell térjek rá újra és újra, mert nem emlékszem már mi történt előbb". "Amikor megyek bevásárolni mindig elfelejtek megvenni valamit amire megkérnek".
4. Mások nevének az elfelejtése. Pl. "Új ismerősök nevét nem tudom megjegyezni, ezért sokszor kellemetlen helyzetbe kerülök."
5. Különböző dolgok elvesztése a ház körül. Pl. "gyakran nem találom a dolgaim, egyszerűen nem emlékszem hova raktam el őket."
Az epilepsziához komoly negatív pszichoszociális hatások társulhatnak, ezek jellege és súlyossága függ az epilepszia típusától, jellegzetességeitől továbbá a tünetmentesítés eredményességétől.
Feldolgozni az epilepszia diagnózisát, még akkor is komoly pszichés kihívást jelenthet, ha egy-két roham után gyors rohammentességet biztosítanak a gyógyszerek, és sem életmódbeli, sem karrierbeli változást nem követel az állapot. Terápiarezisztencia esetén természetesen megsokszorozódnak a problémák. Az epilepszia krónikus betegség, évekig, évtizedekig fennálló sokszor stagnáló állapot (a "beteg" helyett szívesebben használjuk az "epilepsziával élő" kifejezést), mely folyamatos egészségügyi kontrollt, kezelést, törődést vagyis gondozást igényel. A gondozás során első számú feladat a rohamok megszüntetése, vagy maximális visszaszorítása, de kezelni kell a deficittüneteket és kísérőbetegségeket (medikális feladatok), és segíteni kell a pácienseket a megküzdés és a rehabilitáció folyamataiban is (pszichoszociális, rehabilitációs feladatok), melyek közvetlenül meghatározzák az életminőséget ("Quality of Life").
Az epilepsziások körében a depresszió előfordulása legalább kétszerese a normál gyakoriságnak, temporális epilepszia esetén ez az arány 3-4-szeres! A lehetséges biológiai okok mellett kétségtelenül döntő szerepe van ebben a tehetetlenséggel való kényszerű együttélésnek. A beteg tehetetlennek érzi magát a rohamok váratlan érkezésével szemben, de csökken a kontrollja, döntési szabadsága az élet más területei felett is.
A kontrollvesztés lehetősége általában szorongást hív elő. Az epilepsziás roham jelentkezésének kiszámíthatatlansága, a "pszichés ruha" elvesztése, a sérüléstől illetve haláltól való félelem - ezek mind-mind speciális jellegű és hatású tényezők, melyek súlyosan megnehezítik az adaptáció kialakulását. Az epilepszia ráadásul erősen előítélettel sújtott betegség.
Az epilepsziás tünetek jelentkezése károsan korlátozhatja az egyes személyiségfejlődési fázisokra jellemző aktivitást (mint pl. a kisgyermekkori exploráció, az iskoláskori kognitív teljesítmény, a serdülőkori kortárs csoportba való beilleszkedés) az életkornak megfelelő önállóság kialakulását, fiatal felnőttkorban pedig a szakma-, és párválasztás jelenthet önértékelési problémát.
A tartós gyógyszerszedés, az esetleges életmódbeli korlátozások a krónikus betegségre jellemző tényezőket erősíthetik fel.
A rohamok fennmaradása rendszerint az egész családra kihat, diszfunkcionális folyamatot indíthat el, melyben túlvédés (overprotektivitás) és függőség (dependencia), az anya és a beteg szoros „összenövése”, az apa távolodása, az egészséges testvérek érzelmi elhanyagoltsága léphet fel.
A fennmaradó rohamok a tanult tehetetlenség jelenségének pszichológiai mintahelyzetét hozhatják létre, vagyis a személy úgy éli át, hogy az életét külső erők, korlátok irányítják, melyekkel szemben tehetetlen, és ez a reménytelen attitűd a külső tényezők megszűnése után sem változik meg. Így a gyógyulás is krízist idézhet elő. A sikeres gyógyszerbeállítás vagy műtét után a rehabilitáció hosszú folyamata erőfeszítést és átrendeződést igényel - beteg és környezete részéről egyaránt.
Alapvetően fontos a pszichológiai szemléletű, komprehenzív gondozási folyamat, melyben ideális esetben a felkészült páciens aktív részese a kezelését meghatározó döntési folyamatnak és partneri viszonyt alakít ki a kezelőorvossal. Ehhez szükséges, hogy a beteg megfelelő szinten legyen tájékoztatva az állapotát illetően, melyet az epilepszia oktatási tanfolyamok (pszichoedukációs módszerek) alkalmazása is elősegíthet.
A pszichoedukációs programok és a pszichoterápiás módszerek alapvető célkitűzése a negatív önértékelés, az elkerülő viselkedési minták, az életvezetés külső kontrollú jellegének felszámolása.
Mindehhez egyéni pszichoterápia, csoportterápiás módszerek ( pl. stresszkezelés, mozgásterápia, pszichodráma) és családterápia válhat szükségessé.
A rehabilitáció folyamatában közeg-, ergo-, és művészetterápiás eljárások, az esetleges neuropszichológiai deficitek kompenzálását segítő módszerek (pl. memória tréning), az önálló életvezetési és a munkavállalási tréningek játszanak nagy szerepet.